Egy idézetet adtam meg a mai cimnek.... Mert a mai napra ez volt a legjellemzőbb.. A mosolygás, viccelődés, nevetés. Sajnos ma csak késő délután tudtam bemenni hozzá, a munka miatt. Megimsert, köszönt... A nővér mondta hogy ügyes volt ma az evésben, és ült egy kicsit a székben is ma.
Ma megint meglepett.. Kivételesen már nem csak egyszavas mondatokat mondott, hanem mást is.. Mondtam neki hogy sajnos későn jöttem mert dolgoztam, erre az órára pillantva ( egyébként sajnos nem ismeri fel az órát) kérdezte hogy "meddig dolgoztál ma?" Nagyon megörültem :) Utána még volt hogy megkérdezte hogy mennyi az idő, valamint még egyszer megkérdzete hogy meddig dolgoztam ma... Sajnos a memória problémák nagyon látszanak... Minden nap el kell neki mondani hogy hol van, mi történt vele.. Ma sajnos annyira megörültem a fejlődésének, hogy erről elfeledkeztem, és mikor mondtam neki hogy jövőhéten jön ki az anyukája hozzá, és majd ne lepődjön meg ha sirni fogja látni őt, mert hiszen nagyon félelmetes neki hogy a fiát agysérülés érte, visszakérdezett nagy meglepődött tekintettel, hogy neki van ilyenje? És akkor jöttem rá hogy a szokásos mondandómat ma elfelejtettem mondani... De szépen elmondtam neki mindent, és ő bólintással elkönyvelte magának.. Nem idegeskedik hogy hol van, kedves minden emberhez bent, tehát szerintem valahol tudja hogy hol van, csak mégsem.. ha érthető igy...
Egyre inkább nyeri vissza önmagát.. A mimikája, a mozdulatai, a hangsúlya, és a humora már a régi.. Olyankor olyan könnyü elfeledkezni arról hogy ő most még beteg, és szellemileg nincs minden rendben vele..
Próbálkoztunk ma az irással is... Kérdeztem hogy mi a neve, mi az én nevem, hol lakott Magyarországon, és hol lakunk itt... Némelyikre tudta a választ, némelyikre nem. Majd előjött a humorista énje... Leirta hogy " Hol lakik a madár?" és amikor mondtam neki hogy nah, akkor válaszolja meg, ennyit irt: "otthon" :)))))))))))))) Nagyon jót nevettünk rajta...
Sok mindenről beszélgetünk, viccelődünk, és olyankor teljesen bele tudok feledkezni hogy hol vagyunk, és mi történt. De aztán megint észre veszem az arcán hogy valamit nem értett meg, és akkor ismét jön a kis gyomorcsavaró fájdalom, hogy még mindig nem kaptam vissza életem párját...
Nehéz... el sem tudom mondani hogy mennyire nehéz.. nézem a kedvenc közös fényképünket, és olyan fájdalom gyötör belülről hogy arra szavak nincsenek.. Hiányzik... Ott vagyok vele minden nap, meg tudom érinteni, simogatni, beszélgetünk úgy ahogy, simogat, ad puszit.. de mégis olyan félelmetesen nagy üresség van bennem.. Olyan nehéz türelmesnek lenni... Idő... az orvosok mindenre ezt mondják.. hogy idő kérdése.... De hiába még nincs is egy hónapja hogy ez az egész történt, én úgy érzem mintha hónapok telnének el nélküle... A beszélgetések, a támogatása és a csókjai nélkül.. Borzasztó nehéz ...
De egyelőre be érem a kevesebbel... Ami már több, mint amit az orvosok reméltek.. Az hogy ért engem, szeret, és rám mosolyog a világ legszebb mosolyával... És máris úgy érzem hogy ma is megérte felkelnem..
